Az Istenről

Istent soha nem tudtam elképzelni, valószínűleg, mert nem emberi és földi, hanem

isteni. Az ember, mikor elképzeli és képen vagy szobor alakjában kifejezi az Istent,

mindig valamilyen szakállas ősapát képzel el és fejez ki, egyfajta törzsfőnököt, sok

hajjal, peplumban, gyapjas szakállal, mint egy rabbit vagy francia tanfelügyelőt. Így

ábrázolták a görögök és rómaiak Zeuszt és Jupitert, így a kereszténység az Atyát. Ez

az ábrázolás mindig megzavart, szégyenérzettel töltött el. Az ilyen emberszabású

Istent, akinek ondolált szakálla van, s orra is van, melyet időnként nyilván kifúj, nem

érezhettem igazi Istennek. Az Atya, Fiú és Szentlélek ábrázolásai közül csak a

Szentlélek elképzelése tetszett Istenhez méltónak. Isten alkotta és igazgatja a világot,

s ezért bizonyos, hogy a világ hasonlít Reá is – de Isten nem lehet emberi, mert

máskülönben borbélyhoz is kellene járnia. Ez az együgyűség mindig felbosszantott. Az

én Istenemnek nincs szakálla, sem pepluma. Minden dolgok mögött van, mint Erő és

Értelem. Isten számomra a Szándék, mely áthatja a világot. Ez a Szándék tudatos.

Ezért tudok beszélni vele, hamis elképzelések nélkül, ahogyan a parányi értelem beszél

a végső, a nagybetűs Értelemmel. (Márai Sándor)

Louis Royer: Ecce homo, 1826

Hogyan kell élni és írni...

Minden bölcs, kinek gondolatait megismernem sikerült, arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírott mondatunk után a halál tenne pontot. Csak a halál érzelgés, félelem és oktalan gyávaság nélkül való tudata ad életünknek és írásunknak igazi magatartást. Végzetesen kell élni és írni, tehát nyugodtan, nagyon figyelmesen, egyforma erővel figyelve a világra és önmagunkra, értelmünkre és szenvedélyeinkre, az emberek szándékaira és a mindenséghez való kapcsolatainkra. Ez az egyetlen emberhez méltó magatartás: többet Isten sem kíván tőlünk. S nincs nagyobb bűn és hiúbb kísérlet, mint többet vagy mást akarni, mint amit Isten kíván tőlünk. (Márai Sándor)

A művészet

A művészet olyan objektív tevékenység, amely hat az emberi érzékszervekre, és agyi élvezetet okoz. Szóval a műalkotás és a műélvezet elsősorban élvezet, és nagyon fontos, az objektiválódás, mondhatni a műtárgy, időbeli művészeteknél (zene, színház, versmondás, opera, operett, tánczene, performance, happening, act.) ezt nehéz értelmezni. Utólagos racionalizálás folyamán arra lehet jutni, hogy van egy jól meghatározott agyi állapot, amit műalkotási folyamatnak tekintünk, meg van egy jól meghatározott agyi állapot, amit műélvezetnek tekintünk, és ezek agyfiziológiai eszközökkel nem különböztethetők meg az itt felsorolt állapotoktól és folyamatoktól. A gondolat őse az 1970-ben debütált Berlyne, kanadai agy fiziológus munkáiban, aki két évtizedet meghatározott a művészetpszichológiai gondolkodásban, de minden esetre nem ment el ilyen szélsőségekig a folyamatok meghatározása terén, és nem sorolt ilyen részleteket.

A barbárságról és a bizánciakról

A barbárok uralmát mindig követi Bizánc uralma. Egyfajta emberi, történelmi, az
emberi természet sajátos rendjéből következő törvényszerűség írja elő, hogy a nyers
betörést és hódítást, a zűrzavar átmenetét követi egy túlfinomodott, romlott és mesterkélt
rendtartás, tele szolgai ceremóniákkal, méreggel, gyilokkal és sima beszéddel,
kétrét görnyedt, fülledt udvariassággal és hajbókoló kegyetlenséggel. Ilyen az ember:
hol barbár, hol bizánci. S néha, nagyon ritka időszakokban, egy rendkívüli egyéniség
nevelő szándékú uralma alatt, aki tökéletes törvények szigorát tudja egyeztetni a
méltányosság íratlan törvényeivel, emberivé szelídül; de ezek ritka és múló időszakok.
(Márai Sándor)

Az értelem nem elég...

Az értelem nem elég ahhoz, hogy megértsük önmagunkat vagy a világ tüneményeit: a
lényeges, a csalhatatlan megértéséhez és érzékeléséhez valami más is kell, több, mint
az értelem. Kell hozzá kegyelem is, alázat is, testünknek és ösztöneinknek valamilyen
különösen szerencsés működése, vizsgálatunk tárgyának egyfajta előnyös elhelyezése,
s talán a csillagképek megfelelő alakulása is szükséges hozzá, hogy megértsünk
e földön valamit. Gondolj erre, mikor büszke vagy, mert azt hiszed, érted ezt
vagy azt. (Márai Sándor)

A várakozásról...

Ha nem érkezik valaki a megbeszélt időben a találkozóra – legyen az nő vagy férfi,
barát vagy idegen –, tizenöt percet várhatsz. Aztán menj el. S ha nem tudja magát
jogos ürüggyel menteni, ne keresd többé az ilyen ember társaságát. Haragot vagy
sértődést ne őrizz szívedben, mert ez méltatlan az emberhez. De ne nyújts többé alkalmat
a másiknak, hogy megvárakoztasson. Mert az emberek nyegleségből és gyávaságból
is sértegetik egymást. A várakoztatás is ilyen nyegle sértés. (Márai Sándor)

A szívünkkel is kell élni

De egyszerre kell élni szívünkkel is, azzal a másik életütemmel, mely titkosabb, leplezettebb,

nehezebben megismerhető, mint a világ áramlásának rendje. Akinek szíve,

készséges ütemmel, nyolcvanat ver, ne akarjon maratoni versenyfutók módjára élni.

Állandóan hallani kell testünk és jellemünk titkos morzejeleit, e finom és erélyes

üzeneteket, melyek megszabják életed igaz mértékét. Kinek érzékeit eltompította a

becsvágy, a szenvedély, nem hallja többé e hangokat. Az ilyen ember teste, lelke és a

világ üteme ellen él; emberhez nem méltó módon él, tehát embertelenül bűnhődik. (Márai Sándor)

Arról, hogy mindenben az idő dönt

Mikor az élet, valamilyen emberi helyzet döntésre kényszerít, vigyázz, hogy az elhatározásokat
a változás törvényének térfogatába állítsd: mert minden „döntés” az időben
kap csak végső tartást és alakot.
Döntsél, de ne olyan föltétlenül! Ne olyan mindenáron! Ne olyan egészen! Add
meg az emberi elhatározásnak azt a játéklehetőséget, amelyre szüksége van, hogy
beilleszkedjék a világba és az időbe, elhelyezkedhessék az emberi szándékok, a változás
törvényei között. Ne akard esküvel, szöggel és kalapáccsal rögzíteni minden
időkre azt, amin az éjszaka és a reggel is változtat valamit, szíved és értelmed is
örökké csiszol, másít, alakít valamit, ma, holnap és örökké. Adj az elhatározásnak
időt és térfogatot, hogy megtalálja igazi helyét és formáját a világban. Döntsél, de ne
nagyon! Döntsél, de ne föltétlenül! Cselekedjél, de ugyanakkor bízz mindent az időre
is. Meglátod, holnapra vagy esztendő múltán, hogy nem te döntöttél, hanem a térfogat,
melyben minden emberi ügy eldől: az idő. (Márai Sándor)

A világi méltóságról...

A világi méltóság aranyfüst és játékpénz; de az emberi méltóság valóság, színarany.
Miért játszol hamis pénzért, mikor Isten megtömte zsebed színarannyal? (Márai Sándor)

Faust a mindent tudni...

Faust a mindent tudni vágyó ember…

„Faust alakjában Spengler a nyugati kultúra legnagyobb jelképét látja, és bizonyára igaza van. A nyugati kultúrát a „fausti ember” építette fel: az az ember, akit semmi sem tud kielégíteni, aki nyugodtan aláírja az ördöggel való szerződést, mert tudja, sosem jöhet el a pillanat, amelynek azt mondaná: maradj! – a fausti ember a végtelenbe törő vágy és akarat. ” (Szerb Antal)