Istent soha nem tudtam elképzelni, valószínűleg, mert nem
emberi és földi, hanem
isteni. Az ember, mikor elképzeli és képen vagy szobor
alakjában kifejezi az Istent,
mindig valamilyen szakállas ősapát képzel el és fejez ki,
egyfajta törzsfőnököt, sok
hajjal, peplumban, gyapjas szakállal, mint egy rabbit vagy
francia tanfelügyelőt. Így
ábrázolták a görögök és rómaiak Zeuszt és Jupitert, így a
kereszténység az Atyát. Ez
az ábrázolás mindig megzavart, szégyenérzettel töltött el.
Az ilyen emberszabású
Istent, akinek ondolált szakálla van, s orra is van, melyet
időnként nyilván kifúj, nem
érezhettem igazi Istennek. Az Atya, Fiú és Szentlélek
ábrázolásai közül csak a
Szentlélek elképzelése tetszett Istenhez méltónak. Isten
alkotta és igazgatja a világot,
s ezért bizonyos, hogy a világ hasonlít Reá is – de Isten
nem lehet emberi, mert
máskülönben borbélyhoz is kellene járnia. Ez az együgyűség
mindig felbosszantott. Az
én Istenemnek nincs szakálla, sem pepluma. Minden dolgok
mögött van, mint Erő és
Értelem. Isten számomra a Szándék, mely áthatja a világot.
Ez a Szándék tudatos.
Ezért tudok beszélni vele, hamis elképzelések nélkül,
ahogyan a parányi értelem beszél
a végső, a nagybetűs Értelemmel. (Márai Sándor)
 |
| Louis Royer: Ecce homo, 1826 |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése