Az értelem nem elég...

Az értelem nem elég ahhoz, hogy megértsük önmagunkat vagy a világ tüneményeit: a
lényeges, a csalhatatlan megértéséhez és érzékeléséhez valami más is kell, több, mint
az értelem. Kell hozzá kegyelem is, alázat is, testünknek és ösztöneinknek valamilyen
különösen szerencsés működése, vizsgálatunk tárgyának egyfajta előnyös elhelyezése,
s talán a csillagképek megfelelő alakulása is szükséges hozzá, hogy megértsünk
e földön valamit. Gondolj erre, mikor büszke vagy, mert azt hiszed, érted ezt
vagy azt. (Márai Sándor)

A várakozásról...

Ha nem érkezik valaki a megbeszélt időben a találkozóra – legyen az nő vagy férfi,
barát vagy idegen –, tizenöt percet várhatsz. Aztán menj el. S ha nem tudja magát
jogos ürüggyel menteni, ne keresd többé az ilyen ember társaságát. Haragot vagy
sértődést ne őrizz szívedben, mert ez méltatlan az emberhez. De ne nyújts többé alkalmat
a másiknak, hogy megvárakoztasson. Mert az emberek nyegleségből és gyávaságból
is sértegetik egymást. A várakoztatás is ilyen nyegle sértés. (Márai Sándor)

A szívünkkel is kell élni

De egyszerre kell élni szívünkkel is, azzal a másik életütemmel, mely titkosabb, leplezettebb,

nehezebben megismerhető, mint a világ áramlásának rendje. Akinek szíve,

készséges ütemmel, nyolcvanat ver, ne akarjon maratoni versenyfutók módjára élni.

Állandóan hallani kell testünk és jellemünk titkos morzejeleit, e finom és erélyes

üzeneteket, melyek megszabják életed igaz mértékét. Kinek érzékeit eltompította a

becsvágy, a szenvedély, nem hallja többé e hangokat. Az ilyen ember teste, lelke és a

világ üteme ellen él; emberhez nem méltó módon él, tehát embertelenül bűnhődik. (Márai Sándor)

Arról, hogy mindenben az idő dönt

Mikor az élet, valamilyen emberi helyzet döntésre kényszerít, vigyázz, hogy az elhatározásokat
a változás törvényének térfogatába állítsd: mert minden „döntés” az időben
kap csak végső tartást és alakot.
Döntsél, de ne olyan föltétlenül! Ne olyan mindenáron! Ne olyan egészen! Add
meg az emberi elhatározásnak azt a játéklehetőséget, amelyre szüksége van, hogy
beilleszkedjék a világba és az időbe, elhelyezkedhessék az emberi szándékok, a változás
törvényei között. Ne akard esküvel, szöggel és kalapáccsal rögzíteni minden
időkre azt, amin az éjszaka és a reggel is változtat valamit, szíved és értelmed is
örökké csiszol, másít, alakít valamit, ma, holnap és örökké. Adj az elhatározásnak
időt és térfogatot, hogy megtalálja igazi helyét és formáját a világban. Döntsél, de ne
nagyon! Döntsél, de ne föltétlenül! Cselekedjél, de ugyanakkor bízz mindent az időre
is. Meglátod, holnapra vagy esztendő múltán, hogy nem te döntöttél, hanem a térfogat,
melyben minden emberi ügy eldől: az idő. (Márai Sándor)

A világi méltóságról...

A világi méltóság aranyfüst és játékpénz; de az emberi méltóság valóság, színarany.
Miért játszol hamis pénzért, mikor Isten megtömte zsebed színarannyal? (Márai Sándor)

Faust a mindent tudni...

Faust a mindent tudni vágyó ember…

„Faust alakjában Spengler a nyugati kultúra legnagyobb jelképét látja, és bizonyára igaza van. A nyugati kultúrát a „fausti ember” építette fel: az az ember, akit semmi sem tud kielégíteni, aki nyugodtan aláírja az ördöggel való szerződést, mert tudja, sosem jöhet el a pillanat, amelynek azt mondaná: maradj! – a fausti ember a végtelenbe törő vágy és akarat. ” (Szerb Antal)

Boldogság természetesen nincsen...

Boldogság természetesen nincsen, abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető

értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy

gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé

semmi. Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi, vagy egy férfi számára egy nő,

s ha egyszer találkoznak, nincs többé félreértés, sem önzés, sem harag, csak örök

derű, állandó elégültség, jókedv és egészség. Mintha a boldogság más is lenne, mint

vágy az elérhetetlen után!

Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és

ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek,

utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit, a hangya szorgalmával

és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem

elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S

erről megfeledkeztek. (Márai Sándor)

A Budapest közeli faluból...

A Budapest közeli faluból Bp.-re szerettem volna menni, dolgom volt… igaz nem égbe kiáltóan fontos, egyszerűbb elintézni való. De a rossz Bp.-i levegő a szmog (a szerencsétlen időjárási helyzet miatt) bosszantott, hezitáltam az induláson. Érdekes, ahogyan a mindennapok emberi helyzeteit, terveit, befolyásolja, az időjárás… a környezetünk időjárása, a világhoz való viszonyukat gyakran megszabja, legalább annyira, mint valamilyen gond vagy betegség, netán nyomorúság. Mit tehetünk: igazodjunk az időjáráshoz is… ne akarjunk hangulatainknak tökéletes idomárai lenni, képtelenek vagyunk minden időjárási helyzetet uralni… az erőlködéssel csak nevetségessé válunk… amúgy meg a vihar (szmog), másnap reggelre többnyire elvonul… így is lett: másnap, a kevésbé szmogos levegőben útnak indultam és intézkedtem...

Mi hát a művészet?

Mi hát a művészet? Nem valami egyszerű dolog, annyi bizonyos. S még nehezebb megtudni ezt a mindent elkeseredetten leegyszerűsítők sokaságának lármája közepette. Egyfelől ragyogónak és magányosnak akarják látni a lángelmét; másfelől felszólítják, hogy legyen olyan, mint többiek. Sajna! a valóság ennél sokkal bonyolultabb. Balzac is éreztette ezt egy mondatában, amely így hangzik: "A lángész mindenkihez hasonlít, és hozzá nem hasonló senki." Ilyenformán áll a dolog művészettel is, amely a valóság nélkül semmi, s amely nélkül nem sokat ér a valóság. S valóban: hogyan nélkülözhetné a művészet a valóságot, és hogyan rendelhetné magát alá neki? A művész annyira választja meg maga tárgyát, amennyire a tárgya őt. A művészet, bizonyos értelemben lázadás a világ ellen, a világ elmúló és befejezetlen volta ellen: célja tehát nem egyéb, mint más formába önteni a valóságot, amelyet azonban meg kell őriznie, hiszen belőle meríti érzelmi töltését. Ebben a vonatkozásban valamennyien realisták vagyunk, és egyikünk sem az. A művészet se nem teljes elutasítása, se nem teljes elfogadása annak, ami van. Egyszerre elutasítás és elfogadás, s éppen ezért nem is lehet más, mint örökösen megújuló meghasonlás. Mindig ebben a kétértelmű helyzetben van a művész: nem tagadhatja a valóságot, de azért örökösen kétségbe kell vonnia azt, ami e valóságban örökösen befejezetlen. Ahhoz, hogy egy csendélet létrejöjjön, egy festőnek és egy almának kell egymással szembeállnia, és egymást kölcsönösen helyesbítenie. Igaz, hogy a formák semmit sem jelentenek a világ világossága nélkül, de az is igaz, hogy e formák is hozzátesznek valamit e világossághoz. A valóságos világ, amely ragyogásával testeket és szobrokat kelt életre, amolyan második fényt kap tőlük ugyanakkor, és ez a másik Fény rögzíti az égbolt fényét. A nagy stílus ilyeténképpen félúton van a művész és tárgya között.  (Albert Camus)

Németh György ~ Az életet nemcsak

Az életet nemcsak átbeszéljük és átcselekedjük, hanem gyakran át is hallgatjuk. A hallgatás is cselekmény, mint a beszéd vagy a tett. Az igazi hallgatás, amikor a világgal kapcsolatos belső öntudatunkról hallgatunk legalább úgy cselekmény, mint a tett. De nem elég hallgatni. Tudni is kell, halálos pontossággal, mi az, amiről hallgatunk…  Németh György, Egy gyógyszerész feljegyzései