Mi hát a művészet?

Mi hát a művészet? Nem valami egyszerű dolog, annyi bizonyos. S még nehezebb megtudni ezt a mindent elkeseredetten leegyszerűsítők sokaságának lármája közepette. Egyfelől ragyogónak és magányosnak akarják látni a lángelmét; másfelől felszólítják, hogy legyen olyan, mint többiek. Sajna! a valóság ennél sokkal bonyolultabb. Balzac is éreztette ezt egy mondatában, amely így hangzik: "A lángész mindenkihez hasonlít, és hozzá nem hasonló senki." Ilyenformán áll a dolog művészettel is, amely a valóság nélkül semmi, s amely nélkül nem sokat ér a valóság. S valóban: hogyan nélkülözhetné a művészet a valóságot, és hogyan rendelhetné magát alá neki? A művész annyira választja meg maga tárgyát, amennyire a tárgya őt. A művészet, bizonyos értelemben lázadás a világ ellen, a világ elmúló és befejezetlen volta ellen: célja tehát nem egyéb, mint más formába önteni a valóságot, amelyet azonban meg kell őriznie, hiszen belőle meríti érzelmi töltését. Ebben a vonatkozásban valamennyien realisták vagyunk, és egyikünk sem az. A művészet se nem teljes elutasítása, se nem teljes elfogadása annak, ami van. Egyszerre elutasítás és elfogadás, s éppen ezért nem is lehet más, mint örökösen megújuló meghasonlás. Mindig ebben a kétértelmű helyzetben van a művész: nem tagadhatja a valóságot, de azért örökösen kétségbe kell vonnia azt, ami e valóságban örökösen befejezetlen. Ahhoz, hogy egy csendélet létrejöjjön, egy festőnek és egy almának kell egymással szembeállnia, és egymást kölcsönösen helyesbítenie. Igaz, hogy a formák semmit sem jelentenek a világ világossága nélkül, de az is igaz, hogy e formák is hozzátesznek valamit e világossághoz. A valóságos világ, amely ragyogásával testeket és szobrokat kelt életre, amolyan második fényt kap tőlük ugyanakkor, és ez a másik Fény rögzíti az égbolt fényét. A nagy stílus ilyeténképpen félúton van a művész és tárgya között.  (Albert Camus)