Hogyan kell élni és írni...

Minden bölcs, kinek gondolatait megismernem sikerült, arra tanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírott mondatunk után a halál tenne pontot. Csak a halál érzelgés, félelem és oktalan gyávaság nélkül való tudata ad életünknek és írásunknak igazi magatartást. Végzetesen kell élni és írni, tehát nyugodtan, nagyon figyelmesen, egyforma erővel figyelve a világra és önmagunkra, értelmünkre és szenvedélyeinkre, az emberek szándékaira és a mindenséghez való kapcsolatainkra. Ez az egyetlen emberhez méltó magatartás: többet Isten sem kíván tőlünk. S nincs nagyobb bűn és hiúbb kísérlet, mint többet vagy mást akarni, mint amit Isten kíván tőlünk. (Márai Sándor)

A művészet

A művészet olyan objektív tevékenység, amely hat az emberi érzékszervekre, és agyi élvezetet okoz. Szóval a műalkotás és a műélvezet elsősorban élvezet, és nagyon fontos, az objektiválódás, mondhatni a műtárgy, időbeli művészeteknél (zene, színház, versmondás, opera, operett, tánczene, performance, happening, act.) ezt nehéz értelmezni. Utólagos racionalizálás folyamán arra lehet jutni, hogy van egy jól meghatározott agyi állapot, amit műalkotási folyamatnak tekintünk, meg van egy jól meghatározott agyi állapot, amit műélvezetnek tekintünk, és ezek agyfiziológiai eszközökkel nem különböztethetők meg az itt felsorolt állapotoktól és folyamatoktól. A gondolat őse az 1970-ben debütált Berlyne, kanadai agy fiziológus munkáiban, aki két évtizedet meghatározott a művészetpszichológiai gondolkodásban, de minden esetre nem ment el ilyen szélsőségekig a folyamatok meghatározása terén, és nem sorolt ilyen részleteket.

A barbárságról és a bizánciakról

A barbárok uralmát mindig követi Bizánc uralma. Egyfajta emberi, történelmi, az
emberi természet sajátos rendjéből következő törvényszerűség írja elő, hogy a nyers
betörést és hódítást, a zűrzavar átmenetét követi egy túlfinomodott, romlott és mesterkélt
rendtartás, tele szolgai ceremóniákkal, méreggel, gyilokkal és sima beszéddel,
kétrét görnyedt, fülledt udvariassággal és hajbókoló kegyetlenséggel. Ilyen az ember:
hol barbár, hol bizánci. S néha, nagyon ritka időszakokban, egy rendkívüli egyéniség
nevelő szándékú uralma alatt, aki tökéletes törvények szigorát tudja egyeztetni a
méltányosság íratlan törvényeivel, emberivé szelídül; de ezek ritka és múló időszakok.
(Márai Sándor)