Az Istenről

Istent soha nem tudtam elképzelni, valószínűleg, mert nem emberi és földi, hanem

isteni. Az ember, mikor elképzeli és képen vagy szobor alakjában kifejezi az Istent,

mindig valamilyen szakállas ősapát képzel el és fejez ki, egyfajta törzsfőnököt, sok

hajjal, peplumban, gyapjas szakállal, mint egy rabbit vagy francia tanfelügyelőt. Így

ábrázolták a görögök és rómaiak Zeuszt és Jupitert, így a kereszténység az Atyát. Ez

az ábrázolás mindig megzavart, szégyenérzettel töltött el. Az ilyen emberszabású

Istent, akinek ondolált szakálla van, s orra is van, melyet időnként nyilván kifúj, nem

érezhettem igazi Istennek. Az Atya, Fiú és Szentlélek ábrázolásai közül csak a

Szentlélek elképzelése tetszett Istenhez méltónak. Isten alkotta és igazgatja a világot,

s ezért bizonyos, hogy a világ hasonlít Reá is – de Isten nem lehet emberi, mert

máskülönben borbélyhoz is kellene járnia. Ez az együgyűség mindig felbosszantott. Az

én Istenemnek nincs szakálla, sem pepluma. Minden dolgok mögött van, mint Erő és

Értelem. Isten számomra a Szándék, mely áthatja a világot. Ez a Szándék tudatos.

Ezért tudok beszélni vele, hamis elképzelések nélkül, ahogyan a parányi értelem beszél

a végső, a nagybetűs Értelemmel. (Márai Sándor)

Louis Royer: Ecce homo, 1826